Kultúránk folyamatosan változó gyermeknevelési divatjai között csak kapkodják fejüket a kismamák. Saját anyai ösztöneikbe vetett bizalmuk helyett, gyakran már a várandósság előtt megveszik az éppen aktuális Nagykönyvet, mely a legkülönfélébb praktikákat vonultatja fel, hogyan lehetünk tökéletes szülei szándékaink szerint zseninek nevelt gyermekünknek.

Indokolt is az ilyen utánajárás minden olyan területen, amely az emberiség új vívmányai közé tartozik, mint az informatika, vagy a robottechnika, ám a gyermeknevelés, csecsemőgondozás több millió éves gyakorlatát tekintve, igencsak meglepő. A mai ember az evolúciót az intellektus győzelmének tekinti, ám a gyökereitől megfosztott fa halott – ősi ösztöneinket és belső érzéseinket felülírta mai, racionális életünk. Fizikai testünk nem változott jelentősen az elmúlt pár ezer évben, ilyen – evolúciós léptékben – rövid idő alatt nem tudott alkalmazkodni jelenlegi életkörülményeinkhez. Egy csecsemőnek – aki viszonylag „tiszta lappal” indul – a szükségletei és élettel szembeni ösztönös elvárásai megegyeznek a több millió éve megszokottal. Egy olyan folyamatosság el nem szakított része, melyben ösztönös viselkedése, biztosan az általa elvárt reakciót váltja ki környezetéből, ami a legjobb fejlődési feltételeket biztosítja számára. A szomorú valóság azonban az, hogy édesanyja már nem hallgat saját ösztöneire, gyermeke nyilvánvaló jelzéseit nem érti, esetleg figyelmen kívül hagyja, vagy félreérti. Így csecsemőink, már az első napokban csalódottan élik meg, hogy igyekezetük ellenére nem tudnak hatni környezetükre.


Ha más fajok utódait tekintjük ebből a szempontból, a macska- vagy majomcsemeték sokkal szerencsésebb helyzetben vannak. Jelzéseik teljesen nyilvánvalóak szüleik számára, és meg is kapják az elvárt gondoskodást. Meg is lepődnénk, ha egy síró kismajmot anyja – hogy el ne kényeztesse – magára hagyna, ahelyett, hogy testén hordozná. Ha nem engedné meg a macskaanya, hogy újszülött csemetéi körülötte aludjanak, vagy kizárólag az általa önkényesen meghatározott időpontban hagyná őket szopni. Minden bizonnyal nagyon megbotránkoznánk, s úgy gondolnánk, szokatlanul kegyetlen, természetidegen viselkedésnek vagyunk szemtanúi, és igazunk is lenne. Nos, az emberi faj esetében ma épp ez az elfogadott és előírt norma.


Természetesen az állatoknak „könnyebb dolguk” van, nem kell szembenézniük azzal a veszéllyel, amit magasan fejlett értelmünk magában hordoz. Ők intellektuális felülbírálás nélkül, fajuk ősi „kontinuuma” szerint élnek, illeszkedve az evolúció során kialakult hajlamaikhoz és elvárásaikhoz. Ezek az elvárások testfelépítés szintjén gyökereznek az emberben is. A tüdő nem más, mint a levegő elvárása, a vízálló bőr és haj: az eső elvárása, a bőrpigmentáció: a nap elvárása, a nemi szerv pedig a másik nem elvárása, és persze, végtelen a lista. Minden egyén felépítése azt az évmilliós tapasztalatot tükrözi, amelyben elvárhatóan része lesz.


Az újszülöttek születésük pillanatától az anyjuk karjában voltak, immár több millió éve. Az, hogy az utolsó néhány generációban voltak, akiket megfosztottak ettől az élménytől, még nem jelenti azt, hogy az újszülöttekben ne élne – kivétel nélkül – ez az elvárás. A születése óta karban lévő csecsemő szinte észre sem vesz olyan eseményeket, amelyek egy felkészületlen felnőttet megrémítenének. Nem zavarja a mennydörgés, a kutyaugatás, ismeretlen emberek jelenléte, a fellobbanó tűz zaja, a testét váratlanul érő eső vagy folyóvíz. Ezek ugyanis pont azok a körülmények, amelyek mentén fajának evolúciója végbement – épp a csend lenne ijesztő számára, vagy az, ha túl sokáig nem változnának az érzékszerveire ható ingerek.


Elvárásai egy tevékeny anya testéhez kötődnek. A gyermeknek igénye van rá, hogy részt vehessen egy aktív személy életében, akivel állandó fizikai kontaktusban van, és megfigyelheti, milyen élmények várnak rá későbbi életében. Az anyja karjában passzív, de érzékszervei ki vannak hegyezve. Magába szívja a körülötte zajló eseményeket, így készül fel arra, hogy azokat megértve, később megtalálja a helyét a körülötte élők között.


Egy otthonülő anya arra kondicionálja a babát, hogy unalmasnak és lassúnak vélje az életet – ez nyugtalansággal tölti el, gyakran jelzi is, hogy unatkozik: rugdalózni, sikongatni kezd, hogy történjen vele valami. Amikor a gyerekek minden erejükkel a figyelem felkeltéséért küzdenek, azt jelzik, hogy nem elfogadható élményben van részük, és fel akarják hívni a róluk gondoskodó személy figyelmét, hogy javítsa ki a hibát. Így a szülő passzivitása, csak még nagyobb elégedetlenséget, még több jelzést vált ki a gyerekből.


A természetes logika nem engedi meg, hogy olyan faj evolúciójában higgyünk, amelyiknek az a jellegzetessége, hogy kiskorú egyedei millió szám „mennek a szüleik agyára”. A legingerültebb gyerekek azok, akiknek antiszociális viselkedése valójában segélykérés, hogy mutassák meg nekik, miképpen kéne együttműködően viselkedniük. A gyermeknek fontos, hogy tetteire megbízható reakciókat kapjon a felnőttektől: legyen mi alapján tájékozódnia, mit szokás és mit nem szokás tenni. Így megtanulja, hogy kívánatos cselekedetei elfogadásra, nemkívánatos cselekedetei pedig elutasításra találnak, de őt magát mindig(!) elfogadják. Ha például eltört egy tányért, fontos, hogy a felnőtt arcán lásson némi dühöt, vagy szomorúságot a veszteség láttán, de semmiképpen sem azt, hogy őt magát emiatt kevésbé becsülik.


Azok a szülők, akik nem reagálnak gyermekükre, sajnos azt éreztetik velük, hogy nem szerethetőek, nem elég „jók”. Ezek a tapasztalatok a későbbiekben az egész életet formáló hiedelemmé válnak. Az evolúció törvényszerűségei szerint, az ösztönök által vezérelt szülői nevelés hatására, a csecsemőkori kellemes közérzet mintája a későbbi hozzáállásban és elvárásokban is meghatározóvá válik. Ha azonban gyermekkorában valaki hozzászokott például a magányhoz, akkor a későbbiekben tudattalanul is úgy fogja elrendezni az ügyeit, hogy biztosítsa magának a magány egy hasonló szintjét.


Ahhoz, hogy újra visszataláljunk természetes működési módunkhoz, fontos lenne, hogy meghalljuk belső késztetéseinket, és ösztöneink egyre jobban átvegyék az irányítást a kívülről jövő, gyanús ideológiáktól. Egyes népek, például néhány indián törzs, vagy Dél-Kelet Ázsia szigetvilágának derűs lakói, manapság is ebben a szellemben nevelik gyermekeiket. Az ottani anyák magukra kötve hordják csecsemőiket – legyen szó házimunkáról, utazásról vagy ünnepségekről – így azok egészen kicsi koruktól részesei a közösségi életnek.


Jean Liedloff amerikai pszichológus lenyűgözve ír az ilyen szellemben nevelkedett indiánokról. Náluk nincs agresszió, nincsenek válások, nincs bűnözés, elhagyott gyerekek, vagy magányos, boldogtalan emberek. Életük szemmel láthatóan boldog és kiegyensúlyozott. Mindez a mi kultúránk keretei között is megteremthető, ha figyelünk önmagunk és gyermekeink valós igényeire.


Illés Szilvia

dúla, mediátor